Matt Cobbler

Teljes Név: Matthew A. Cobbler

Születési dátum/hely: 1702. Május 4. / Bloodstone - USA

Kinézet: Fekete, jobb szemére fésült haj, smaragdzöld szemek, amik hangulatától függően változnak. Kreolos bőrszín, keskeny ajkak. Izmos felsőtest, karcsú lábak. Szikár izomzatú. Fehér, fekete, vagy lila pólók vannak rajta leggyakrabban, ezek tapadnak a testéhez, mintátlanok. Farmernadrág, ami általában sötét színű, sztreccses szabású. Jellemző rá a tornacipő, vagy a deszkás cipő. 187 cm magas, 79 kg. Bal kezén egy ujjatlan kesztyű van. Ez általában fekete, de sokszor fehér színű.


Jellem: Általában csöndes, megfontolt típus. A három faj (ember, vérfarkas, vámpír) között nem tesz megkülönböztetést, csak a lény igazi érzelmei, gondolkodása érdekli. Realista gondolkodású, mindenben a valóságot ragadja meg. Könnyen felismeri, ha egy dolog bukni látszik. Csatában nem fél hátrahúzódni, elsőként a gyengébbek érdekeit védi. Életében születésétől fogva önkontrollt tanult, megveti a ragadózókat. 300 éves emlékeiből gyakran szöknek föl álmok, látomások, képzelgések...

Kedvencek: Mindennél jobban kedveli az eredeti svájci csokoládét, ennek ellenére még nem hízott el soha. Kedvenc napszaka az éjszaka. Kedvenc hónapja a Január, kedvenc színe a lila és a fekete.

Lakhely: Bloodstone, Észak-Dakota, USA
Előtörténet:

Születés...

1702-t írunk. A macskaköves járdán egy lovaskocsi hajt végig. A kocsis olyan gyorsan hajtja a lovakat, hogy a kerekek mindjárt kifordulnak a helyükről. A kocsiban egy nemesi öltözetű asszony küzd a fájdalmak ellen. A terhessége utolsó idejében van. A hintó végre befordul egy kastélyhoz. A doktor és az apa ijedten rohannak a kocsi felé. Az orvos a kocsiba vágódik, és előkapja a szerszámait.
- Rendeben! Már kinn van a feje! Nyomja! - mondja a férfi, és lassan megszületek... Apám karjába helyeznek. És a sorsom megpecsételődött...

A sorsod...

A sors, az egyetlen dolog, ami ellen csak a halandók tehetnek valamit. Így hogy Vámpírnak születtem, és ráadásul a főágba, az életem megpecsételődött.

Hat éves koromban kerültem Iskolába. Itt Bloodstoneban gyakorlatilag az összes személy kapcsolatban állt a Vámpírokkal. Az Iskolában eléggé átlagosan teljesítettem. Később zenélni kezdtem. Főként zongoráztam, aztán jóval később gitároztam. A tanulmányaimat Washingtonban folytattam, Gimnáziumban, ahol főként színművészetet tanultam. A Gimnázium ideje alatt Kollégiumban laktam, és a középiskola elvégzése után Főiskolára mentem, akol szintén a színpadi életet gyakoroltam. A Főiskola után teljesült be a sorsom. Édesapám meghalt. Elveszítette az utolsó életét. Megálltam az öregedésben. Örökké az maradni, aki vagyok... Ez a sorsom... És őrizni azt, amit csak én láttam... A Vörös Ékkövet...

Gondolatok...

Gyermeteg gondolat egy hibátlan világ alkotása. Az ember mindig többet akar. Ezt az is lája, aki a feketébe burkolózik, elnyeletve magát a világ sötétjével. Hiába úgy tűnik minden veszni látszik. Egy világ sírja fölött egy seregnyi ember bűntudata emelkedik a magasba. Pedig tudták: Az élet, felelősség!
Aki örök életű, az véli fölfedezni a három legalapvetőbb hibát az emberiség életében:
- Mohóság. Irigység. Hazugság. - morogja egy hang. Egy testtelen szellem lebeg a római kori selyemszőnyeg fölött, a vaskos tölgyfaasztal mellett. Meztelen testét néhol szakadt tógadarabok takarják. Arcát fehér fátyol borítja be. Az utcán egy lovaskocsi gurul el. Az ablakhoz érintem jéghideg fehér kezemet.
- Mohóság. Irigység. Hazugság. - ismétli folyamatos, monoton hangon a szellem. A falon lévő képek szinte helyeselnek tekintetükkel. A lassú, szinte véget nem érő morajlás abbahallgat. Most sokkal tisztábbnak tűnik a recsegős halotti beszéd.
- Mohóság. Irigység. Hazugság. - folytatja a lény, aztán abbahagyja, akárcsak a valahonnan távolból érkező morajlás, alig pár másodperccel ez előtt.
- Vigyázz Matthew Adams Cobbler! A jövő már közeleg! - szólal meg a halványodó szellem alak.
Lassú rezzenéstelen arccal fordulok a lélek immár hűlt helyére. A kastély téglái lassan távolodnak egymástól. Fejem idegesen fordítom az ablak irányába, ahol már csak a tátongó feketeség árulkodott az üveg helyéről. Hova tűnik minden? Egyszer csak a nagy semmi közepén állok. A kezemet ösztönösen a jobb oldalra kapom, ahol egy gombot kaparintok meg. Lassan fordítom jobbra a kis kulcsot, és az aranyszínű petróleumlámpa felgyullad. A pince közepén állok. A falon körbe polcok, rajtuk urnák helyezkednek el. A szoba északi falának borítva egy koporsó fekszik. A szarkofák ajtaja nyitva. Benne magamat látom. Arcomon, mint mindig leolvashatatlan hidegség, és melegség egyszerre. Ujjamat az arcom felé nyújtom. Hozzáérek a halott testemhez, majd minden szétbomlik... A pince, a sötétség darabokra szakad. Egy függöny előtt állok. Lassan elhúzom a függönyt. A függöny mögött egy ágy áll. Az ágyon egy nő fekszik, hatalmas kínok között szenved. Egy bábaasszony borogatja homlokát, közben elősegíti a szülést. A nő felsikkant. Nyögni kezd, majd a kicsike a világra kerül.
- Már láttad a halálodat és a születésedet is! - tűnik föl ismét a szellem alakja.
- Miért hoztál ide? - kérdeztem érzelemmentesen.
- Hogy tudd, mi voltál. És hogy mi leszel... - feleli a lélek, és ismét halványodni kezd.
Az ágy színe megváltozik, de az asszony az ágyon marad. A falak másnak tűnnek. A bábaasszony ismét az ágy mellett áll. Új gyerek jön a világra. Haxor Cobbler. A nő belehal a szülésbe. De a kicsike túléli. Újabb függöny húzódik az orrom elé. Egy erdőt látok. Egy nagy tisztást. Magamat és Isabellát látom. Emlékek sorozata vágódik a fejembe. És megjelenik egy hatalmas fenevad. Nem emberi, nem emberfeletti, ez annál nagyobb. A bennem lakozó démon az. Elragadja mellőlem a lány, aztán darabokra tép szét. Szét tépi a lelkem, az életem, engem.

Emlékek...

Fölriadtam. Félmeztelen testemről patakokban folyt a víz. Kezemmel támasztottam a testem. Szíven hevesen vert.
- Csak emlékek... - súgtam magamnak, majd jobbra tekintettem. Isabella ott feküdt az ágy szélén.
- Álmok... Emlékek... - hallatszik egy hang. A római kori szőnyeg fölött, a vaskos tölgyfaasztal mellett egy testtelen szellem áll. Meztelen testét csak szakadt tógadarabok takarják. Arca most látható. Az ősöm az.
- Álmok... Emlékek... - mormolja monotonon.
- Álmok... Emlékek... Dolgok amiktől egy vámpír nem szabadulhat... - folytatja, majd eltűnik. Valóban mindenre emlékszem. Egyetlen nap, egyetlen másodperce sem maradt ki a már lassan 350 éves emlékezetemből. Minden megmaradt. A születésem... A halálom... A feltámadásom... Minden. Kétségbeesetten kaptam a naplóm után. Vajon tényleg minden meglenne?

"Január, Február, Március, Április, Május, Június, Július... "

Minden bejegyzést kívülről tudok. Minden szó, minden mondat...
Valóban... Egy másodperc sem maradt ki... Egy kósza pillanat sem.

" Ne felejtsd, mi a halandók és mi a bestiák feladata fiam! Emlékezned kell... Erre vagy hívatott... "
Mondta egykor a nagyapám. Akkor még nem értettem.
- Erre vagyunk hivatottak... - súgom halkan a sötét éjszakába. Isabella kényelmesen átfordul a jobb oldalra. Lassan fölcsapom a naplót.

" 1865 április 14, Szombat. Ma délelőtt különösen éreztem magam. Látomásom volt. Egy testtelen, fehér alakról.
- Nem felejthetsz... Nem tudsz felejteni... - mormolta. Az eső szomorúan pattogott az ablaküvegnek. A halk morajlás lassan szűnni látszott, a szellem alak elfoszlott, elpárolgott akár a kámfor. "

" 1941 január 4, Kedd. Kedd éjjel van már, vagy csak kedd hajnal?... Nem tudom. Tarkómat és orromat szétütötte a harci sisak. Sáros kezemmel szorongatom a tollat, az ágyúk és puskák durrogása nem szűnik meg. Mindenem csupa sár és hamu. tegnap délelőtt csatlakoztunk a francia ellenálláshoz, Caen városa közelében. Most egy homokzsákokból összetákolt védőbunkerben hasalok, mellettem vérző hullák, és csaknem teljesen őrületbe kergetett katonák. A németek rohama szűnni látszik, bár alig bírok kiigazodni a sötétben. Múltkor látomásom volt... Egy lebegő alakról... Mintha már láttam volna... "

Teljesen véletlenszerűen csapom föl a már lassan 1000 oldalas füzetet, és mindig a szellem alaknál nyílott. Kétségbeesetten nyitogatom a füzetet, de mindig ugyan az a letört hangulat fogad. Reménytelen... Hihetetlen... Misztikus akár a létezésem. És ekkor a napló a földre esik. Szétcsúsznak a lapok. Az utolsó oldalon vörös, szinte izzó tintával:

" Nem Felejthetsz!!! "

Az útvesztő...

Életem sok szakaszában kerültem Útvesztőkbe. Az élet mely megalkot, majd elnyel. Ergo minek is élünk? Sokan keresnek erre a szimpla, és legegyszerűbb kérdésre interpretációt ezekre a dolgokra, ám eddig még senki sem talált megfelelőt. Szimplán hit kérdése, hogy kik azok, akik keresik a magyarázatot, és kik azok, akik nem elégszenek meg a tényekkel. Fontos kérdés az életben, a transzcendencia fogalma. Vajon vannak valóban emberfeletti, megtapinthatatlan dolgok? Életem során többször is találkoztam ilyen dolgokkal... Nem kétség...

Leültem a római kori szőnyegre, és az alvó Isabellát néztem. Ujjaimmal óvatosan dobogtam a párkányon, hogy elnyomjam magamban a folytonosan mormogó halk morajlást, és a szellem egyre erősödő hangját. Ezúttal nem láttam. Vagy nem akartam látni... Tipikus. Ha valamit, vagy éppen valakit nem szándékoztam látni, hallani nem is tettem. A folytonosan visszajáró ősömet pedig sem látni, sem hallani nem akartam, ennek ellenére nem csitultak a kedélyek a fejemben.
Nesztelenül nyomtam le a kilincset, és kiléptem az esőbe, az erkélyre. Egyáltalán éltem még? Álmodom? Létezem? Nem éreztem a testrészeimet, nem éreztem ahogy rám esik a hideg eső. Valami azt parancsolta: Ugorj!
- Balgaság! - fújtam egyet, és kikönyököltem. Egy tízméteres ugrás sem lenne képes megölni. Elvégre majdnem halhatatlan vagyok. Lassan behunytam a szemem.

- Hol vagyok? Mi ez?! - ordítom egy fekete világban. Az ég vörösen izzik. Jobbra tőlem kovácsoltvas kerítés, melyet benőtt a vadrózsa. A poros úton egy tetem fekszik. Óvatosan lépkedek. Lábam alatt hullámzik a beton. Egy lovaskocsi hajt el az úton.
- Isten szenteltessék meg a te neved... - hallatszik egyre monotonabban, férfiak és nők hangjának egyvelegeként. Egyre sietősebben közeledtem a holttest felé. A környezet nem változott. Helyben futottam itt, ebben a szörnyű rémálomban. Kényszert éreztem rá, hogy fölnyissam a szemem, de nem tettem. Nem tehettem, mert különben az álom szétfoszlik. A hangok erősödtek. A szellem beszédje elkezdődött, eközben alatta erősödött a kórus beszéde.
- Nem felejthetsz! Nem félhetsz! Erre vagy teremtve! - ismételgette. A távolban egy fehér pólós, farmernadrágos lány rohant felém, de ő sem közeledett. Isabella volt az. Patakokban verejtékeztem. A lány megállt, teste átlátszó volt.
- Ne gyere közelebb hozzám! - sírta. Gyorsítottam a tempón. Éreztem a félelemet, és a fáradságot. A tetemen lassan bomlott a hús, és csak egy váz maradt belőle. Az úton patkányok rohangáltak. Gólyamaszkos emberek rohantak el mellettem, a távolban beteg emberek feküdtek.
- Pestis? - kérdeztem, de nem hagytam abba a futást.
~ Nem szabad félnem! - üvöltöttem magamnak. Éreztem, hogy elmúlik az adrenalin. A lábam hirtelen könnyed lett. Léptem egyet. Az ég tisztulni kezdett. A rózsák eltűntek a kerítésről. Ott álltam, kiálltam a saját próbámat. A szellem alakja jelent meg. Az isteni fohász abbamaradt.
- Megszabadultál az életed útvesztőjétől! A félelem félelmet szül, ami a bosszúhoz vezet... - mondta, majd akarva-akaratlanul kinyitottam a szemem.

Innen, egészen más volt a világ...

Csendben feküdtem le Isabella mellé. Egészen közel húzódtam hozzá. Kezeimet védelmezően fontam teste köré, ajkammal végigsimogattam bársonyos vállát. Jó volt látni a vízcseppeket az ablaküvegen, amik egyre halkabban, egyre ritkábban zuhantak le. Végre úgy éreztem, az útvesztő végére értem...

Jégcsap...

A kastély szalonterme egészen üres volt. A legtöbb limlomot tegnap takarították el. Most, ahogy belépek, szinte odaragad a lábam a tükörfényes, tiszta márványpadlóhoz. Ünnepélyes hidegséggel járom körbe a szalontermet. A hatalmas szobát, egykor fehér terítővel leborított ízléstelen ősi bútorok töltötték meg. Tegnapra mindent sikerül eltakarítanom a kastély közeléből. A fal jobb oldalán, két méterenként mélyedések voltak a falban, ezekben szobrok figyeltek. A kiemelkedő részeken tükrök és festmények voltak. A bal oldalon hatalmas, nyolc méter magas ablakok nyíltak az alattunk tátongó mélységre, amiben egy folyó folyt. Szerencsére az én családom nem érzékeny a napfényre. Boldogan tekintettem körbe a pompában úszó szalonon. Középen egy fekete versenyzongora várt. Az ablakok közénél arany kirakatba zárva más-más hangszerek sorakoztak. Az óriási gyémántcsillár, fényesre lett pucolva. Végre egy kis élet került ebbe a sivár szobába, melyhez már lassan száz éve el se látogattam. Oldalt, az egyik Picasso kép alatt egy kávézósarok lett kialakítva. Utoljára 1912ben tartottam karácsonyi partit. A jégcsap lassan olvadni látszott. Lépek egyet, lépek kettőt. Élvezem a lépteim vízhangját. Kecsesen elszökkenek a zongoráig, majd elnyújtózom a széken. Ujjaimat összekulcsolom, majd kiroppantom. Óvatosan fölhajtom a billentyűtetőt, és lenyomok egy hangot. Csodával határos módon, a zongora, melyhez már 1912óta senki sem nyúlt, egyáltalán nem hamis. Minden hang csengettyűként vágódik be a csöndbe...
És megszólal a "Turkish March" Mozarttól.

( https://www.youtube.com/watch?v=juLRqSV45vo )

A zongora hangja elévül. Pengetős hangszer lép a helyére. Gitár... A húrok ügyesen játsszák a Moonlight Sonatat, Beethoven válogatottjai közül.

( https://www.youtube.com/watch?v=_3Eqxct8FRM&feature=related )

Olykor, még egy élő jégcsap is embernek érezheti magát... Senki, senki sem tudhatja milyen érzés ez... Egyetlen hideg, érzéstelen, lelketlen jégcsapnak lenni... Élni, több halandó életén keresztül, élni olyan dolgokért, amiket sosem szerezhet meg az ember. Miért hát? Mi a magyarázat? A szél bátortalanul vágódik az ablaknak. Sírni akarok. Sírni, de nem tudok. Nem lehet. Hiába minden, lehetetlen. Akár boldogan, akár gyászosan, az arcom mindig ugyanolyan. Ugyanaz a sivár, érzelemmentes alabástromszobor. Szomorú, kósza tekintet, melyen mégis öröm ül. Elütnek egymástól. Olyan, mint egy bohóc, aki ha szomorú is nevet, de ha nevet, belül szomorú. A gitár följajdul.
- Sírj hát helyettem, sírj, mint a csecsemő, ha elengedi anyja karja! Sírj helyettem, sírj miattam! - hebegem az egyre magasabban, szebben szóló gitárnak. Tárgynak érzem magam. Tárgynak, érzelemmentesnek, egy bábunak, akinek lusták voltak mosolyt rajzolni. Ujjaim kénytelen-kelletlen járnak föl, s alá a húrokon. A zongora szólal föl. A széken a szellem ül. Ujjai kecsesen futnak végig a billentyűkön. Tán képzelődnék? A karomon hideg futkos. Lélektépő fejdalom ég belém.
- Gyenge vagy! - ordít rám egy foszló test. Hátra akartam esni, belekapok egy rácsba. Elkapom a kovácsoltvas kerítést. Az égig nem látni el. Az utcát zöld füst lengi be. Mintha köd volna. Egy dal szólal. Egy ismerős dal, de nem tudom honnan. Ismét végig fut a hideg a gerincem mentén.
Térdre rogyok. Két karommal körbefogom a fejem.
- Gyenge vagy! - ordít rám ismét a halott, és az arcomat fürkészi, ronda sárga szemével.
- Hagyj! - kiáltom el magam, és eltaszítom magamtól foszló testét. Halottak mindenütt. Ez minden rémálmom... Egyedüli utolsónak maradni a világon. Érzem ahogy két kéz a vállamat fogja. Nem látok semmit.
- Mi van már?! Meghaltál? - kérdezi huncutan egy női hang. Megráznak. Megrántom a fejem, és Isabellát látom magam előtt, itt a Szalonteremben.
- Nem... Bocsánat... - motyogtam, és átfogta a derekamat.
- Mi a bajod mostanában? - kérdezi, miközben állát a vállamra helyezi.
- Semmi. Bajom volna? - reagálok a mondatára, és idióta arckifejezést erőltetek márványarcomra.
- Akkor jó... - motyogja a lány és megcsókol. Ezután mosolyogva elfordul és elsiet a folyosó irányába. Pár pillanatra ott ragadtam. Jéghideg ujjammal végigsimítottam az ajkamat.

A délután unalmas volt. Whispék ma este érkeztek Liverpoolból. Haxor hangját hallottam meg először. Ő ment ki értük a reptérre, röpke négy órával ezelőtt.
- Heló! - kiált be, a maga furcsa, megnyugtatóan karcos hangjával. Eztán Amanda Whisp szólal meg.
- Matthew! Isabella! Van itthon valaki? - kérdezi, és elindul a Hall kijárata felé. Ekkor jelenek meg előtte.
- Üdvözletem Amanda. Szervusz Charlie, Jason. - biccentek feléjük, és beljebb invitálom a család barátait.
- Ghoul! - rikkantom el magam, és egy vámpírszolga jelenik meg az ajtóban. Megragadja a csomagokat, és becipeli őket a vendégszobába. Végigmegyünk a hatalmas márványcsarnokon, melynek jobb és bal oldalán aranykapaszkodós lépcső fut a szalon felé. A lépteink sortűzként hangoztak vissza. Beléptünk a Vendégszárnyba. Innen jobbra egy másik folyosó vezet az étterem felé, balra a szobák vannak. Amanda az elsőt, Jason a másodikat, Charlie az utolsót kapta. Lassan a Callum család is megérkezett. A Ghoulok szorgosan rohangálnak a csomagokkal.
- Szervusz Jasper! Trish, Easy. - üdvözölöm a családot. Hátul bohókás, elégedett mosollyal lép be David is, a legkisebb öcsém. A vendégek is helyet foglaltak.
- Jasper, Jason, Charlie! Mit szólnátok, ha kimennénk sétálni amíg a lányok elvannak a szalonban? - kérdeztem a fiúktól, akik bólintottak. David és Haxor is velünk tart. Lassan sétálunk végig az úton, jobbra tőlünk a Temze csorog.
- Tudod, elég rég nem láttunk már Matt... - kezdi Jason.
- Valóban. Plusz északon voltunk a Vörös Égkő miatt... Norvégia, Svédország és Kanada kipipálva... - morog Charlie, és zsebre dugja kezeit. Haxor egy kavicsot rúgott a sima vízbe. Egy korlátnál megálltunk. Egy férfi közeledik felénk.
- Jó napot! - mosolyogja a férfi. Jasper óvatosan áll odébb. Éreztem raja, hogy nem vesz levegőt. Nem bírta megállni a vér csábító illatát. Ennek ellenére nagyon jó barátom lett.
- Eltévedtem. A dokkokat keresem... - mondja a férfi.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok. Roonie Reno! - nyújtja a kezét. Kicsit megszeppent arckifejezéssel nyújtottuk a kezeinket. Jasper mélyen leszegezte ujjait a kapát zsebében.
- Mi az? Csak nem hogy nincs keze? - viccelődött az ember, és vállat vont.
- Ha nem akar kezet fogni, meg is ölelhetem. - bólintotta, és barátian átkarolta a Vámpírt.
- Ne! - ordítottam, és a vízbe löktem a harapni készülő Vámpírt.
- Elnézést uram! Áh... Ezt maga úgysem értheti! - röhögi David, és legyintéssel jelzi, hogy távozzon.
- Balra végig! - mosolyog Haxor, miközben az ijedt férfi elténfereg.

- Téged nem zavar a vér szaga? - kérdezi a vacogó Jasper.
- Hidegen hagy. - legyintettem, és leragasztottam a vállán keletkezet sérülést. A konyhában voltunk.
- Tudtam, hogy Jégcsap vagy... Matthew Adams Cobbler... - vacogja Jasper, és elvigyorodik...